Egy umpire az angliai útról

Amikor megtudtam, hogy edzőtábor lesz Angliában, valósággal letámadtam az edzőt, és a vezető tanári kart, hogy mindent tudni akarok, és szinte elsőként jelentkeztem.
Tudniillik Anglia a második otthonom, nagyon vártam az egészet.
A repülést egész jól tűrtem, és nagyon happy voltam, amikor odaértünk. De tényleg!
Egyből bevágódtam két osztálytársammal és egy tanárral a legközelebbi angol kocsijába, és meg sem álltunk a Manchesteri reptértől Settle-ig.
Amikor megérkeztünk a Settle Cricket Clubba egyből kiszúrtam a mellette fekvő gyönyörű szépen gondozott pályát, és a gyakorlóhálókat. Őszintén szólva marhára „be voltam sózva”, mert játszani akartam, és a várost is nagyon szerettem volna látni.
Egy nagyon kedves családhoz kerültem, akikkel máig tartom a kapcsolatot.
Komolyan mondom, még Vito Corleone is megirigyelte volna a villát amiben laktak.
Mindenhol gyönyörű zöld dombok, legelők, egyszerűen lélegzetelállító táj.
A család, egy tipikus angol család volt. Egy kutyával, és egy macskával. Talán annyi volt a különbség, hogy nem volt papagájuk… (részletkérdés)
A család 5 fős volt. Joanna volt az anya, a családfő nevére szégyenletesen nem emlékszem, 2 idősebb srác, és egy, egy évvel nálam fiatalabb lány, Helen.
Nagyon kedves volt mindegyikük, és ami az egyik legjobb, hogy nem volt akcentusuk.
Ők is értettek engem, én is őket, tehát főnyeremény…
Miután kialudtuk magunkat, a krikett-klubban találkoztunk, mint minden reggel.
Délelőttől kora délutánig mindig edzettünk, vagy meccset játszottunk. Egy meccset meg is nyertünk! Tehát, nem voltunk olyan elveszettek, mint hittük.
A háromból az egyik meccsen bíró voltam, (nem azon nyertünk) és meglehetősen élveztem. Nem állt fenn az a veszély, hogy esetleg egy labda fejmagasságban repül felém, bár így is volt pár erősebb labda, ami célba vett. (talán az ütő meg akart bosszulni valamit)
Tényleg meglepett, hogy milyen jól játszott a csapat.
Meccsek, illetve edzések után mindig bementünk a városba, és kajáltunk valahol.
Fish and chips…Yummmy!! 
Az utolsó előtti napon elmentünk Leedsbe, megnézni egy krikett meccset, de természetesen lefújták az eső miatt, így maradt a vásárlás. Utána a harmadik vonattal tudtunk hazamenni, aztán felszálltunk egy buszra, ami istentudja hova vitt minket, a sofőr azt se tudta, hogy mi az a Settle. Eljutottunk Iikley-be, ami párhuzamosan volt Settle-el, de tömegközlekedési eszközzel rengeteget kellett volna vissza utazni. Amíg az Iikley-i vonatállomáson fagyoskodtunk, találkoztam két nagyon ééédes, cuki, nice, mosolygós zsaruval.
Velük váltottam néhány szót, fényképezkedtünk is. Utána elmentünk kajálni. Andy nem bírta tovább, felhívta a családokat, hogy jöjjenek értünk. Rá egy órára otthon voltunk, átfagyva, alig éltünk.
Másnap meg már minibusszal hajtottunk a Manchester Airport felé. Majdnem végigbőgtem az egész utat. Angliától mindig rossz érzés elszakadni…(nekem)
Hát, kb ennyi volt.
Remélem lesz lehetőség máskor is menni, de addig is a csapat bővítésén dolgozunk…

Varga Vivien, az Umpire