Az Út

Néhány hónap késéssel, de legalább végre olvashattok a Yorkshire-i utunkról - egyszerre két bejegyzésben is.
Június 21-én este érkeztünk meg a manchesteri reptérre, ahonnan - ahogy Vivien is leírta - a vendéglátó családok vittek minket kocsival Settle-be, Yorkshire egy városrészébe, ami lényegében és méretében is egy kerületnek felel meg. Mint megtudtuk, ez egy tipikus, angol városka - magamtól nem állítottam volna azt róla, hogy tipikus, hiszen még csak most jártam életemben másodszor Nagy-Britanniában, így még nincs annyi tapasztalatom az itteni városokról. Az első benyomásom rögtön az volt, hogy minden olyan egyforma. Ugyanolyan utcák, házak, boltok, parkok, terek... Nem is volt könnyű tájékozódni, még az utolsó napokban is nehezünkre esett haza találni, pedig a szállásunk nagyon közel volt a Cricket Clubhoz.
A legtöbben Settle-ben laktunk párosával, de voltak, akik távolabbi falvakban szálltak meg, egyedül egy családnál. Én Settle-ben laktam, egy nagyon kedves, aranyos angol családnál. Sokat beszélgettünk az anyukával és a nagymamával, együtt tévéztünk, és reggeliztünk is minden reggel. Az utolsó napokban az ír apuka is megjött üzleti útjáról, vele is váltottunk pár szót, e-mail címet is cseréltünk. Ismét megbizonyosodhattunk róla, hogy valóban az angol a legudvariasabb nép a világon - néha talán még túlzottan is udvariasak, bár a csapat Anglia iránt elkötelezett tagjai ezt erősen tagadják.
A szállásunkról minden reggel nyolc óra körül a Settle Cricket Clubba vezetett az útunk. Itt még lehetőség volt egy második reggelire is, aztán rendszerint elkezdődtek az edzések. Délutánonként összesen három meccset játszottunk, ezek után pedig - és azokon a napokon, amikor nem volt meccs - a városban sétálgattunk, vásároltunk, teáztunk...
Aztán elérkezett a várva várt nap; nem a hazautazás, hanem a profi meccs Leeds-ben. Ami elmaradt, a hatalmas vihar miatt. Mi pedig lekéstük azt a vonatot, amivel haza tudtunk volna menni, a többi járatot pedig törölték az esőzések miatt. Így még órákon keresztül vásárolgathattunk a Leeds-i plázában. Ez volt a legkalandosabb napunk az út során. Erről, és a meccseinkről részletesebben olvashattok Vivien bejegyzésében.
Aztán a hazautazás napja is elérkezett - sokkal gyorsabban a kelleténél. Maradtunk volna még néhány hétig - azt hiszem, ezt a csapat többi tagja nevében is elmondhatom. Izgatottan várjuk a jövő nyarat, és a többi, krikettel kapcsolatos külföldi utat - mert egészen biztosan nem ez volt az utolsó ilyen alkalom.

Egy umpire az angliai útról

Amikor megtudtam, hogy edzőtábor lesz Angliában, valósággal letámadtam az edzőt, és a vezető tanári kart, hogy mindent tudni akarok, és szinte elsőként jelentkeztem.
Tudniillik Anglia a második otthonom, nagyon vártam az egészet.
A repülést egész jól tűrtem, és nagyon happy voltam, amikor odaértünk. De tényleg!
Egyből bevágódtam két osztálytársammal és egy tanárral a legközelebbi angol kocsijába, és meg sem álltunk a Manchesteri reptértől Settle-ig.
Amikor megérkeztünk a Settle Cricket Clubba egyből kiszúrtam a mellette fekvő gyönyörű szépen gondozott pályát, és a gyakorlóhálókat. Őszintén szólva marhára „be voltam sózva”, mert játszani akartam, és a várost is nagyon szerettem volna látni.
Egy nagyon kedves családhoz kerültem, akikkel máig tartom a kapcsolatot.
Komolyan mondom, még Vito Corleone is megirigyelte volna a villát amiben laktak.
Mindenhol gyönyörű zöld dombok, legelők, egyszerűen lélegzetelállító táj.
A család, egy tipikus angol család volt. Egy kutyával, és egy macskával. Talán annyi volt a különbség, hogy nem volt papagájuk… (részletkérdés)
A család 5 fős volt. Joanna volt az anya, a családfő nevére szégyenletesen nem emlékszem, 2 idősebb srác, és egy, egy évvel nálam fiatalabb lány, Helen.
Nagyon kedves volt mindegyikük, és ami az egyik legjobb, hogy nem volt akcentusuk.
Ők is értettek engem, én is őket, tehát főnyeremény…
Miután kialudtuk magunkat, a krikett-klubban találkoztunk, mint minden reggel.
Délelőttől kora délutánig mindig edzettünk, vagy meccset játszottunk. Egy meccset meg is nyertünk! Tehát, nem voltunk olyan elveszettek, mint hittük.
A háromból az egyik meccsen bíró voltam, (nem azon nyertünk) és meglehetősen élveztem. Nem állt fenn az a veszély, hogy esetleg egy labda fejmagasságban repül felém, bár így is volt pár erősebb labda, ami célba vett. (talán az ütő meg akart bosszulni valamit)
Tényleg meglepett, hogy milyen jól játszott a csapat.
Meccsek, illetve edzések után mindig bementünk a városba, és kajáltunk valahol.
Fish and chips…Yummmy!! 
Az utolsó előtti napon elmentünk Leedsbe, megnézni egy krikett meccset, de természetesen lefújták az eső miatt, így maradt a vásárlás. Utána a harmadik vonattal tudtunk hazamenni, aztán felszálltunk egy buszra, ami istentudja hova vitt minket, a sofőr azt se tudta, hogy mi az a Settle. Eljutottunk Iikley-be, ami párhuzamosan volt Settle-el, de tömegközlekedési eszközzel rengeteget kellett volna vissza utazni. Amíg az Iikley-i vonatállomáson fagyoskodtunk, találkoztam két nagyon ééédes, cuki, nice, mosolygós zsaruval.
Velük váltottam néhány szót, fényképezkedtünk is. Utána elmentünk kajálni. Andy nem bírta tovább, felhívta a családokat, hogy jöjjenek értünk. Rá egy órára otthon voltunk, átfagyva, alig éltünk.
Másnap meg már minibusszal hajtottunk a Manchester Airport felé. Majdnem végigbőgtem az egész utat. Angliától mindig rossz érzés elszakadni…(nekem)
Hát, kb ennyi volt.
Remélem lesz lehetőség máskor is menni, de addig is a csapat bővítésén dolgozunk…

Varga Vivien, az Umpire